Az “Év vadvirága” 2014-ben a szibériai nőszirom

A nőszirom nemzetség tudományos neve – Iris – görög eredetű, a mitológiában a szivárvány istennőjét nevezték így. A család – melybe még olyan közismert növények tartoznak mint pl. a sáfrányok és a kardvirágok – a nevét a nőszirom nemzetségről kapta. A ma Írisznek keresztelt hölgyek március 25-én ünneplik névnapjukat. A szibériai nőszirom tudományos fajneve (sibirica) – melyet Linnétől kapott 1753-ban – pedig elterjedésére, illetve annak kiterjedt észak-ázsiai régiójára utal. A hasonló elterjedésű fajokat euroszibériai flóraelemnek nevezzük. Latin nevének fordítása számos nyelvben, így a magyarban is megjelenik.

Erőteljes gyöktörzsből 50–100(–120) cm magasra növő kecses, kifejezetten mutatós évelő, mely virágzáskor (május–június) már messziről felhívja magára a figyelmet. Az idősebb tövek számos virágos hajtást nevelő sarjtelepe (polikormon) négyzetméteres kiterjedésű is lehet. A hazai vadon termő íriszfajok közül a legkeskenyebb levelű: szálas, sötétzöld (olykor kékeszöld), viszonylag merev, a virágos hajtásoknál rendszerint jóval rövidebb levelei mindössze 2–7(–10) mm szélesek. A legtöbbször egyszerű, ritkán kevés ágú hengeres, üreges szárainak csúcsán 1–4(–7) virág fejlődik. A virágzati buroklevelek széle és csúcsi része (néha az egész buroklevél) hártyás, idősen barnás. A lepel színe a legtöbbször ibolyáskék, de találkozhatunk világosabb és sötétebb tónusú, sőt fehér virágú töveivel is. A külső, szétálló lepellevelek töve (a szirom körme) rozsdás, hálózatosan erezett; a kiszélesedő lepelcimpákon (a szirmok lemezén) viszont fehéres mintázat látható. Termései tompás végű tokok.
Nem tartozik az ún. szakállas nőszirmok közé, azaz a külső leplek nem viselnek elálló, szőrszerű képleteket. Ezen bélyege alapján jól elkülönül a virágoskertekből jól ismert, olykor elvaduló, egyébként is robusztusabb megjelenésű és szélesebb levelű kék nősziromtól (I. germanica) is.
Leginkább a hasonló termőhelyeken élő és szintén védett fátyolos nőszirommal (I. spuria) téveszthető össze, de ennek levelei is lényegesen szélesebbek, lepelcimpái keskenyebbek, termései pedig hosszan kihegyezettek.

Széles elterjedésű faj. Elszigetelt populációja ismert Franciaország nyugati felében, majd áreája Franciaország keleti szélétől egészen Nyugat-Szériáig (az Altáj-hegységig), déli irányban ÉK-Törökországig, illetve a Kaukázusig húzódik. Napjainkra néhol meghonosodott Nagy-Britanniában, Skandinávai déli részén, Észak-Amerika ÉK-i és ÉNy-i felében.

Lápos, mocsaras, időszakosan általában kiszáradó termőhelyeken él; a nedvesség mellett igényli a nyílt, napsütéses élőhelyeket. Üde hegyi kaszálóktól az alföldi láprétekig ma még hazánk számos vidékén megtalálható, de hiányzik a Tiszántúl középső–déli feléből.

A mérsékelt övben mint dísznövényt már évszázadok óta kultiválják, napjainkban számos kertészeti változata létezik.

Ma már a potenciálisan veszélyeztetett, Vörös Listán szereplő vadvirágaink közé tartozik. Dekoratív volta miatt a virágszedés, kiásás, kertbe telepítés is hozzájárulhat egyes állományainak visszaszorulásához, de ennél jelentősebb veszélyeztető tényező a szárazodás, élőhelyeinek elgyomosodása, becserjésedése, megszűnése.

Jogszabályi védelmet 1982 óta élvez, természetvédelmi értéke 10 000 Ft. Hazánkon kívül számos országban – pl. Franciaország, Németország, Lengyelország, Svájc, Ausztria – védett.

Németországban 2010-ben az év vadvirágának (Blume des Jahres) szintén a szibériai nőszirmot választották.

(Farkas Sándor)